Csemadok Nagymegyeri Alapszervezete

"Mi itt vagyunk otthon” – mécsesgyújtással egybekötött megemlékezés Nagymegyeren

Részletek

Szülőkategória: Csemadok

Közzétéve: 2017. április 21. péntek, 16:52

A Felvidékről kitelepített magyarok emléknapja alkalmából április 20-án, csütörtökön, mécsesgyújtással egybekötött megemlékezést tartott a nagymegyeri Csemadok-szervezet és a művelődési központ.

A hideg, szeles idő ellenére ezúttal is többen megjelentek a hontalanság, a jogfosztottság tragikus éveit idéző emlékműnél, mely a városközpontban, a körforgalom szomszédságában található. A kitelepítés, a deportálás ugyanis e csallóközi települést sem kerülte el, erre emlékezett, mint nagymegyeri lakos, Kórósi Rezső állatorvos, de erre emlékeztetett a Bartók Béla alapiskola tanulóinak műsora is, Vígh Zoltán gitárjátékának kíséretében.

Ezután  Soóky Marián pedagógus-képviselő, az emélkünnepség moderátora Simon Attila történészt, egyetemi docenst, a Fórum Kisebbségkutató Intézet igazgatóját szólította a mikrofonhoz, aki az esemény fő szónokaként a 2. világháborút követő történelmi helyzetkép rövid, de átfogó felvázolása után többek között a következőket mondta: „Megkezdődött a lakosságcserére kijelölt személyek jegyzékének összeállítása, l 000 ember került Nagymegyerről erre a listára, valamivel több mint 200 családot telepítettek alföldi és dunántúli helyekre…, köztük a város katolikus plébánosát, Cseri Istvánt, és más olyan személyiségeket, akik a város magyarságának addigi megtartói voltak. Majd megindult a deportálás, szintén több száz nagymegyeri magyart hurcoltak el, jött a reszlovakizálás, még a település nevét is el akarták venni 1948-ban, egy teljesen légből kapott, kitatlált nevet adva neki. Feltehetjük persze a kérdést, hogy mi volt rosszabb, a lakosságcsre, a deportálás, a reszlovakizálás? Mindegyik szörnyű volt. A lakosságcsere ugyan emberségesebb körülmények között zajlott, mint a deportálás, melynek során tényleg nagyon kegyetlen körülmények között hurcolták el az embereket, azért azoknak, akiket Csehországba vittek, végig megmaradt a lehetőség, hogy hazatérhetnek. Ugyannakkor azok, akiket Magyarországra vittek, tudták, hogy örökre búcsúznak. Hiába viszik magukkal az ingóságaikat, hiába viszik magukkal a berendezésüket, ősi házukat, a földjüket, a rokonokat, a szeretteik sírját a temetőkben örökre el kellett hagyniuk, soha nem térhettek vissza.”

És hogy ki volt ennek a történetnek a nagy vesztese? „Természetesen elsősorban mi, felvidéki magyarok, akiknek a közösségét teljesen szétzilálta az eseménysor, és amely közösség nagyon sokat szenvedett ezekben az időkben.” De a szónok szerint vesztesei voltak azok a szlovák családok is, „akiket az alföldről idecsábítottak. Akik abban a reményben jöttek ide, hogy itt jobb otthonra találnak, de rá kellett döbbeniük, hogy idegenbe jönnek, ahol nem érzik magukat otthon, amelynek a világát nem ismerik. Nem is tudtak igazából soha gyökeret ereszteni. De vesztes az egész csehszlovák állam is, amely a mai napig nem tud szembenézni a történelmével. Nem tudja beismerni, hogy bűnt követett el egy közösséggel szemben… Engedjenek meg végül egy gömöri példát – gömöri lévén. Egyik visszaemlékező mesélte el, hogy két rozsnyói legény a szóban forgó években kénytelen volt elmenni Losoncra valamilyen ügyben. Mivel az utcán magyarul beszéltek, megfogták és kopaszra borotválták őket. Hazérkezvén, a családjuk megkérdezte tőlük, mi történt veletek. Ők nevetve mesélték, hogy leborotválták a fejüket. Kérdezték ekkor tőlük: miért nevettek? Azért, mert a hajunk újra ki fog nőni. Azt gondolom, hogy ennek a történetnek az egyik fontos üzenete: bármit is tehetnek velünk, ha van bennünk tartás, akkor a hajunk újra ki fog nőni. Megpróbálhatott bennünket akkor az egész csehszlovák államhatalom a Szovjetunió támogatásával eltiporni, a hajunk újra kinőtt. Mi most is itt vagyunk, és még nagyon sokáig itt leszünk. Ezért gondolom,  hogy ez az emlékezés ne az önsajnálat emlékezése legyen, hanem a büszkeségé, hogy ez a közösség, ez mindenek ellenére, ami történt, megmaradt, talán meg is erősödött azok során a nehézségek során, amin át kellett mennünk. Úgyhogy én nagyon remélem, ez az ünnepség sokáig fogja hirdetni, hogy mi itt vagyunk otthon.”

Legközelebb majd mécsesekkel is, melyeket most a nagy szélben eleve lehetetlen volt meggyújtani.

 (bodnár gy.)

www.parameter.sk, 2017. április 21.