Fájó szívvel emlékeztünk
Csendben várakozott 2015. május 13-án az a többszáz emlékező, akiket a 70 évvel ezelőtt kitelepített lakosság előtti tisztelgés vágya hozott a nagymegyeri kitelepítettek számára emelt emlékműhöz. A Csemadok Nagymegyeri Alapszervezetének nevében Soóky Marián köszöntötte, s avatta be a résztvevőket a jogfosztottság éveinek is nevezett korszak egyik leginkább a felvidéki magyarokat sújtó, Beneš-dekrétumok következtében létrejött kitelepítés szörnyűségeibe. A II. Világháború befejezését követően a lakosság reménykedve várta sorsának jobbra fordulását, ám amikor a mai Szlovákia déli részét ismét visszacsatolták az újjáalakult Csehszlovákiához, nem várt, még drasztikusabb rendelkezésekre került sor. Eduard Beneš, az akkori csehszlovák elnök egy olyan nemzetállam megteremtését tűzte ki célul, amelyből hiányzik a nem szláv lakosság. Megszületett a magyarok reszlovakizálásának tervezete, s általa a magyarok kitelepítése, deportálása. Szinte nincs is olyan csallóközi család, akit ne érintett volna e jogfosztottság, hontalanság. A felvidéki magyarok kollektív bűnössé lettek nyilvánítva, nem számított, hogy aggastyánról, vagy pár napos újszülöttről volt-e szó. A kor történelmi eseményeit Varga László helytörténész foglalta össze, s tárta a közönség elé. Kiderült, hogy a kollektív bűnösségnek több negatív vonzata volt: a nemzethez tartozók automatikusan elvesztették állampolgárságukat, ami a nyugdíj és más állami járulékok megvonásával, az állami alkalmazásból való elbocsátással is járt. Betiltották a magyar nyelv használatát a közéletben, feloszlatták a magyar kulturális egyesületeket, iskolákat, lehetővé tették a magyarok földjeinek elkobzását, közmunkára való kényszerítését. Még 70 év távlatából is borzongva tesszük fel a kérdést, hogy miért történt mindez. A kor krónikása, Fábry Zoltán szerint egyetlen ok volt csupán, hogy magyar volt valaki, a magyarság volt csak az ok. Az intézkedések 1945 második felében Nagymegyeren is érezhetővé váltak. A helyi közigazgatást egy hattagú intézőbizottság vette át. A hivatalokból eltűntek a magyar feliratok, a magyar iskolát bezárták, míg a szlovák nyelvűben áprilisban elkezdődött a tanítás. A városi közigazgatási bizottság 2466/1946 sz. rendeletével a Kitelepítési Hivatalnak két helyiséget biztosított a városban (az 597-es számú épületben). A hivatal 1946. november 4-én kezdte el működését, hogy a magyar lakosság arányát megváltoztassák. A komáromi járási hivatalban már 1947. január 11-én elküldik azt a levelet, amely Nagymegyer és környéke magyar lakosainak deportálására vonatkozott. A rendelet szerint január 14-én kellett Nagymegyeren, január 15-én Izsapon kézbesíteni a deportálásra vonatkozó döntést, mely alapján Nagymegyerről három szállítmány indult 1947. január 16-18. között. A nagymegyeriek az első és második szállítmányba voltak besorolva, őket ezeken a napon, az esti órákig a körzeti autófuvarozási vállalat gépkocsijain, a katonai helyőrség kíséretében a nagymegyeri állomáson várakozó tehervagonokba raktak be. A deportált családok hátrahagyott ingatlan és ingó vagyonáról, állatállományáról rögtönzött jegyzőkönyv készült. Nagymegyerről a terv értelmében, a két nap folyamán 318 család 1082 tagját kellett a zimankós januári napokon a zsúfolt vagonokba elhelyezni, kiknek az útirányát a Csehországból meghívott hivatalnokok segítségével a járási munkavédelmi hivatal jelölte ki. Vadkerti Katalin kimutatása szerint Nagymegyerről 1947. január 16-17. között 131 család 539 tagját deportáltak, melyből 83 még gyerek volt. Izsapról 25 család 107 tagját deportálták, ahol szintén nagy arányban volt gyermek a résztvevő, mégpedig 60 személy. Az emlékezésekből kiderül, hogy rendkívül megalázó volt a cseh gazdák viszonyulása a célállomásokra megérkezve, akik úgy válogattak köztük, mintha rabszolgák lettek volna. Számos családdal szemben rendkívül embertelen munka követelményeket állítottak fel. A nagymegyeri kitelepített személyek mégcsak vártak sorsuk beteljesedésére, amikor 1948 májusában elkezdődött a magyarlakta városok és falvak neveinek megváltoztatása. Ezen legújabb kori történelemhamisítás egyik kezdeményezője a Matica Slovenská volt. A deportáltak megpróbáltatásai végül 1949. januárjában véget értek. A megváltozott nemzetközi helyzet hatására a 338. sz. kormányrendelet lehetővé tette visszatérésüket szülőföldjükre, Nagymegyerre, s így 1949. január 20. és február 4.-e között 3 szerelvény tért vissza a városba. A nagymegyeri közigazgatási tanács 1948/12 határozata értelmében a város történelmi nevét sem kerülte el a változtatás kényszere, még az 1948-as évben megszüntették és Čalovóra változtatták, amit csak több, mint 40 év után, 1990 októberében sikerült ismét visszaállítani. Emlékezve ezen szörnyűségre, s bízva abban, hogy a jövőben nem ismétlődik meg hasonló emberiség elleni vétek, a résztvevők gyertyagyújtással tisztelegtek. Nagymegyeri Hírmondó, Virágh Mária |
Csemadok Nagymegyeri Alapszervezete
